Fogyatékossággal élő gyermeket nevelő szülő és a gyermekkel kapcsolatba kerülő szakemberek közt zajló kommunikáció fontos eleme annak tudatosítása, hogy milyen érzésekkel ül egymással szemben a két fél. Lehet-e, válhat-e partnerré szülő és szakember a gyermekért folyó fejlesztési munkában? Eredményesebb, feszültségektől mentesebb-e az együttműködés megfelelő kommunikációs eszközök alkalmazásával?
Régebben, pár évtizede és bizony néhány helyen napjainkban is a szülő a szakemberrel való kapcsolatában a tanítvány szerepét kapta (kapja), vagyis a kapcsolatot egy alá- fölé rendelési viszony jellemezte (jellemzi). Később már „besegítő”, hatást növelő ko-terapeuta válhatott a szülőből, majd sok helyen felismerve szerepének minőségét és fontosságát a fejlesztés területén sok szakember szemében kivívták a tiszteletet és elkezdtek partnerként viszonyulni hozzá, akinek egyenrangú szerepe van a gyermekkel való „munkában”. Lesz-e, lehet-e ebből igazi partneri kapcsolat, mit élhetnek meg a szülők és szakemberek, amikor először egymással találkoznak, s a jövőre nézve lényegében egy szerződést kötnek? Vajon milyen érzések és gondolatok befolyásolhatják ezt a kapcsolatot? A partnerség társat jelent, társságot valamilyen közös együtt végzett tevékenységben vagy aktivitásban. A fejlesztés területén azonban inkább együttműködésről beszélhetünk, hiszen az aktivitás mind mennyiségében, mind minőségében és időben is eltér. Ha szakember éppen a gyermekkel foglalkozik, akkor a kapcsolattartás folyamatában a szülő figyel és szükség esetén tevékenységével követi a szakember tanácsait (alá- fölé rendelési viszony). Otthon viszont, a szülő lesz az, aki a gyermeke ügyében folyamatosan döntéseket hoz, a kapott tanácsokat és „házi feladatot” úgy valósítja meg, ahogy jónak látja, hiszen a végső felelősség a gyermek fejlődéséért végül is az övé. Partnerség azonban ebben a helyzetben is kialakulhat egy közös cél mentén egymás szempontjainak a figyelembe vételével.
Amikor egy fogyatékossággal élő gyermek megszületik, az orvosok, a gyógypedagógusok, gyógytornászok és más fejlesztő terapeuták és szakemberek a család mindennapjainak részévé vállnak. Milyen érzések és gondolatok kavaroghatnak egy szülőben, amikor elindul a fejlesztés és szakemberkeresés rögös útján? A gyermekről, akitől az élete kiteljesedését várta most kiderült, hogy más, mint a többi és ezzel való küzdelmében élete felfordulását éli meg, ugyanakkor komoly döntések meghozatalát várják tőle. Félelem a döntés felelősségétől, ismeret és információ hiány a különböző módszerekről és szakmai kategóriákról. Így az egészséges gyermek „veszteségét” megélő amúgy is összezavart lélekállapotban lévő szülő úgy érzi, nem tud kompetens döntést hozni, hiszen laikus és attól fél, hogy tudatlanságában, tapasztalatlanságában rosszul dönt. Legjobb szándéka ellenére sokszor találomra választ módszereket, terápiákat, szakembereket. Nagy teher számára az ilyenkor gyakran elhangzó mondat: „Ezt maguknak kell eldönteni”. Mindeközben úgy érzi, hirtelen kirekesztődik a világból, vannak az „egészségesek” és vagyunk mi. Sok esetben a rokonok elkerülik, nem történik meg a szokásos babalátogatás, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, nem tudják, mit mondjanak. Egyrészt valami fura szégyenérzet kavarog benne és szenved a bűntudattól is, mi a szerepe abban, hogy ez történt a gyermekével. Másrészt tudja, hogy ezen túl kell lépnie, hiszen csak így tud segíteni neki, úgy érzi az elvárás is ez vele szemben. Ilyenkor nagyon vágyik az együtt érző, de nem sajnálkozó szakemberre, aki esetleg megerősíti a döntésében. Tehetetlenséget és kétségbeesést érez a gyermeke állapotával kapcsolatban. Túl vannak már esetleg egy rideg, tényszerű orvosi diagnózisközlésen is.
És a szakember? Ő hogyan éli meg a szülővel való kapcsolatot? Kicsit ridegen hangozhat, de a szülőkkel szemben ülő szakember bárhogy is próbál immár sokadszor együtt érzően fordulni a szülő felé, mégis csak a munkáját végzi munkaidőben ahol a gyermek lényegében egy „tananyag”, többé-kevésbé eredményes munkájának a tükre. Közben maga is problémákkal küzd az élete különböző területén, gond lehet a munkahelyén a magánéletében, a párkapcsolatában vagy saját gyermekeivel. Évek alatt megtanult speciális válaszokat egy speciális szükségletre válaszolva alkalmaz. Aktivitásának meghatározott keretei vannak. A szülők kérdésekkel bombázzák őket a terápia hatékonyságáról, a gyermek jövőjéről. Ha túl „rózsaszín” a szülői kép, azon gondolkodik, hogyan közölje a realitást. Ugyanakkor egy bizonytalan kimenetelű folyamat során hiteles szeretne lenni és ki szeretné vívni a szülők bizalmát, hiszen így tudnak eredményesen együtt dolgozni a gyermekért. Egyrészt bizonytalan abban, hogy megtalálja a szülőkkel a megfelelő hangot. Másrészt hisz a saját terápiájában, de mégsem tudja teljes bizonyossággal hogy az alkalmazott módszerek valóban alkalmasak-e arra, hogy a gyermek jobban fejlődjön. A módszerek ugyanis ritkán hoznak teljes gyógyulást. Munkája nem mérhető objektív mutatóval és a szülők látványos eredményt szeretnének. Ha nem jön az elvárt eredmény, bizalmatlanná válhatnak, hiszen időt, nem kevés pénzt, energiát és főleg reményt fektetnek a szakemberrel való kapcsolatba. Tehát rajta is nagy a felelősség nyomása (egy újabb közös pont) miközben sokszor akarva-akaratlanul a szülők „lelkével” is foglalkozniuk szükséges, hiszen sok esetben a szülők érzelmi menedéket is várnak tőlük. A túlzott azonosulás a család nehézségeivel szintén leterhelheti érzelmileg a szakembert.
Miután tudatosítottuk, összefoglaltuk, hogy milyen ambivalens érzésekkel, gondolatokkal ül egymással szemben szülő és szakember, ki-ki mivel „küzd” ebben a helyzetben, már megtettük az első lépést afelé, hogy letegyük a köztük megjelenő hatékony kommunikáció alapjait. Tudatosan akkor használunk kommunikációs eszközöket, ha valamilyen feszültséget vagy konfliktust szeretnénk oldani és megoldani. Ha szülői oldalról vizsgáljuk meg a helyzetet, a szülőnek van valamilyen problémája, amit közölni szeretne lehetőleg úgy, hogy ez a közlés ne fokozza a feszültséget és ne menjen gyermekének a fejlesztése rovására. Ennek a kommunikációnak az eszköztára Gordon kaliforniai pszichológus nevéhez fűződik, aki ezt „erőszakmentes, együttműködő” kommunikációnak nevezte. Feszültségeink, problémánk feszültségoldó megfogalmazása az úgynevezett „én-üzeneteken” keresztül történik. Mikor segít az „én-üzenet”?
- Ha érzéseink őszinte, de nem bántó megfogalmazása segíti az együttműködést, csökkenti a bennünk lévő feszültséget a mi pillanatnyi állapotunkat.
- Ha egyre több stressz halmozódik fel az adott kapcsolatban, és az egyik fél úgy érzi, a másik ellenáll mindenféle változtatási kísérletnek.
- Ha mindkét félnek vannak problémái, és ezeket én-üzenetek formájában közlik egymással.
- Ha az egyik fél úgy érzi megbántották és ennek tovább hurcolása rontja az együttműködés minőségét.
Mi is az az „én-üzenet”? Egy olyan kommunikációs eszköz mely úgy tartalmazza saját érzéseinket és vágyainkat, hogy közben nem ítélkezünk, nem minősítünk, nem fenyegetőzünk, és nem hibáztatjuk a másik felet. Ezek csak újabb ellenállást váltanak ki és fokozzák a feszültséget. Beszámolunk a nekünk valamilyen szempontból fontos személynek a jelenlegi lelkiállapotunkról úgy, hogy vállaljuk a teljes felelősséget ezért. Tényszerűen beszélünk arról, hogy mi van velünk, milyen érzések kavarognak bennünk, de nem moralizálunk.
Bizony ez nem könnyű, ugyanis általában a felbukkanó heves érzelmek hatására általában reagálunk, és nem válaszolunk valamire. Azonnal beindul egy bonyolult sokszor automatikus mechanizmus, amely mindenféle módon méricskél vagy „visszavágni” akar az elszenvedett sérelemért. Más esetben inkább hallgatunk (mert nem akarunk konfliktust) és elfojtjuk az érzéseinket. Az elfojtás viszont hosszú távon biztos a kapcsolat és az együttműködés rovására megy. Nem biztos, hogy az ily módon megfogalmazott „én-üzenet” fordulatot hoz a kapcsolatban vagy az adott szituációban, de mindenféleképpen elérünk vele két célt: nem provokáltunk veszekedést, elmondtuk milyen érzések kavarognak bennünk, és ezzel lehetőséget teremtettünk arra, hogy a másik indulatok nélkül a lényegre válaszoljon. A szemben ülő felet váratlanul érheti, hogy nem indulatot kap, hanem szembesül az érzéseinkkel. Ekkor feléledhet benne a megértés és az elgondolkodás attitűdje és ez jó alapot ad a probléma és konfliktus konstruktív megbeszéléséhez.
Az én-üzenet elemei: a probléma tényszerű megfogalmazása, saját érzéseink megfogalmazása, a probléma megoldásának a megfogalmazásának és annak a következmények a tényszerű megfogalmazása, ha a probléma fennmarad. Nem könnyű alkalmazni, gyakorlást igényel, hiszen éles helyzetekben ösztönösen és a megszokott sémák szerint szaladnak ki a mondatok a szánkból, de megéri!
Kiss Csilla