Az önálló élet megvalósítását a fogyatékossággal élő emberek számára a saját szülei hozzáállása is nagymértékben befolyásolhatja.
Ha valaki szülővé válik, mindig egy új életformához kell alkalmazkodni. Sok új feladat vár a családra, pl. a határok meghúzása, hármas egyensúly kialakítása, új szerepek – anyai, apai – tanulása. Amikor fogyatékossággal élő, vagy krónikusan beteg gyermek születik, a nehézségek gyakran a mindennapi élet megszervezéséből, illetve a társadalmi előítéletekkel való megküzdésből erednek. A helyzetet a családok pszichológiai szempontból hasonlóan élik meg.
A szülőknek a napi erőfeszítések mellett nemcsak a gyermekük diagnózisával kell szembenézniük, hanem az elképzelésüktől eltérő jövővel is, amelyet gyermeküknek és önmaguknak álmodtak meg. Ez egy összetett gyászfolyamatot idézhet elő, amely minden szülőnél eltérő ideig tarthat
A témával kapcsolatos kutatások arra a megállapításra jutottak, hogy szülők lelkében majdnem ugyanazok a folyamatok játszódnak le, mint amikor valaki meghalt szerettét gyászolja. Gyászolja a meghiúsult terveit, a jövőről szőtt álmait, gyászolja örökre megváltozott életét, s azt a gyermeket is, akinek sok nehézséggel kell majd szembenéznie. Ahhoz, hogy a szülő megbékélhessen a sorssal, képes legyen elfogadni a megváltoztathatatlant, végig kell járnia a gyász lépcsőfokait.
Úgy tűnik, senki nem éri el a teljes elfogadás állapotát a gyermeke fogyatékosságával kapcsolatban. Azonban a sikeres gyász során, a szülők képessé válnak a helyzet és annak az önmagukra, illetve a gyermekükre gyakorolt hatásának megértésére. Ez a megértés magában foglalja mind a vágyott, de elvesztett jövőképet, a rájuk váró, ismeretlen nehézségeket, illetve támogatja a reális jövőbe vetett hitet. A szülők időről-időre lehet, hogy vissza-visszatérnek a gyász korábbi szakaszaihoz, de általában ott van a gyermekük családra gyakorolt hatásának megértése, valamint a gyermekük, mint individuum elfogadása, aki sokkal több, mint a „fizikai – szellemi” állapota. A szülők megélik, hogy gyermekükkel bensőséges kapcsolatot tudnak kialakítani, vannak közös programjaik, tudnak együtt örülni, nevetni. Nem szégyellik emberek közé, társaságba vinni a gyermeküket. A közös programok mellett fel tudják vállalni, hogy szükségük van saját programokra is, ahova a gyermeküket nem viszik magukkal. Fontosnak tartják, hogy hagyjanak időt a feltöltődésre, kikapcsolódásra önmaguk számára is. Sokszor kihívásként, úgy élik meg a nehéz helyzeteket, hogy azt érzik, lelkileg megerősíti őket. Az elfogadáshoz, a megnyugváshoz szükséges az is, hogy a szülők ne csak a gyermekükkel kapcsolatos érzésekkel, gondolatokkal legyenek tisztában, hanem az életük egyéb területein is megismerjék és megfogalmazzák a vágyaikat, és ezeken belül végiggondolják a lehetőségeiket. Ha a szülő igyekszik elterelni a figyelmét a „valódi” érzéseiről például valamilyen tevékenységgel, vagy próbál másra koncentrálni, nem tudatosítva, ami a lelkében zajlik, könnyen a helyzetének áldozatává válhat.
Az önismeretre való nyitottság segíthet az egyensúly megtalálásában, amelyhez segítséget nyújthat sorstársi szülői csoporton való aktív részvétel.
Felhasznált irodalom:
Hajduska, M. (2008) Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó
Kálmán, Zs. (1994) Bánatkőt gyermek a családban. Bliss Alapítvány, Keraban Könyvkiadó, Bp.
Perryman, H. P. (2005) Parental reaction to the disabled child. Family court review, Implications for Family Courts, Vol. 43. No. 4, pp: 596–606.
Prágai, É. (1995) A fogyatékosság a szülői érzelmek tükrében. „Kézenfogva” Nemzetközi konferencia összesítő, „Sérült ember a családban”. Kézenfogva Alapítvány, Budapest
Vid Natasa, krízistanácsadó szakpszichológus